2000-ben alakultunk, zenekarunk a középkori, a reneszánsz, és a korabarokk, valamint a történelmi Magyarország területén valaha elterjedt magyar vonatkozású zene széles körben történő megismertetését, koncerteken, rendezvényeken, kulturális eseményeken való bemutatását tűzte maga elé célul. Műsorainkban kiemelt fontosságot tulajdonítunk nemzeti hagyományaink és történelmi múltunk zenei emlékeinek, ezért historikus hangszereken, lehetőség szerint korhű hangszerelésben játszunk; különösen érdekes ez a régi magyar zene esetében, itt ugyanis a ma élő magyar népzene archaikusabb elemei is megjelennek az előadás során.
A régi zene nagyon sokrétű, nagyon széles értelmezhetőségű fogalom; valójában sokkal nagyobb különbség van pl. egy későreneszánsz angol lantvirtuóz-zeneszerző műve és egy magyar históriás ének között, mint amennyi a köztük lévő évtizedek és földrajzi távolságok alapján lehetne. Így aztán a kor zenéjére vonatkozó, gyakran hiányos zenetörténeti adatok mellett sok minden marad az előadóra - igazából ezzel alakul ki egy régizenei csapat önálló hangja, eredetisége, és ez teszi ezt a műfajt változatossá. Az alapvető hangszerek mellett meg kellett tanulnunk érdekesebb, különleges régi instrumentumokon is játszani, ez pedig a koncertek hangulatát és az előadás hitelességét is emeli.
Hangszerbemutatókat is rendszeresen tartunk, és a közelmúltban ünnepelt Rákóczi-, Balassi-, Tinódi-, valamint a Zsigmond-, Szent Erzsébet-, Hunyadi Mátyás- és Kálvin-év tiszteletére emlékműsorokkal léptünk fel, többek közt a Felvidéken, ahol egyébként is évente több alkalommal szervezünk koncerteket, sőt, karácsonyi műsoraink 2001 óta rendszeresen elhangzanak az ottani magyarlakta falvak kis református templomaiban is.
A zenekar klubja 2004-től működött a Marczibányi téri Művelődési Központban, 2007 januárjától az Aranytíz Művelődési Központban, jelenleg a Szilágyi Dezso téri Református Templom gyülekezeti termében látogatható. Itt havonta egy alkalommal a régi korok zenéje és hangszerei elérhető közelségbe kerülhetnek mindenki számára.

A barokk előtti időszakban a zenei lejegyzés sok esetben nem írta elő a szólamokat megszólaltató hangszereket - a zenekar a mindenkori hangszeres lehetőségek alapján hangszerelte a műveket. A korabeli hangszerek és hangszercsoportok általában mind visszavezethetők a furulyák, gambák vagy a hegedűk, és a lantfélék rokonságára. Műsorainkban általában a furulyák és számos korabeli fafúvós hangszer, valamint a rebek és a hegedű képviselik a szólamokat, a lant, esetenként a szász líra vagy a koboz, valamint a tekerőlant mint kísérő- és akkordhangszer működik, időnként, ha azt a korabeli előadásmód felidézésének igénye indokolja, szólóhangszerré lépve elő. A különböző hangszertípusok, a vonós, fafúvós és a pengetős hangszerek egyidejűen megszólaló, vagy éppen egymásnak felelgető szólamai változatossá és hangulatossá teszik a zenei összképet.

A "tabulatúra" szó a kottaírás ma megszokott és használatos alakját megelőző zenei lejegyzési mód volt, - lant- és orgonatabulatúrákat még a XVIII. században is használtak. A tabulatúrás lejegyzés egyes hangszertípusokra készült, tehát egy másféle hangolású lanton már csak nehezen volt olvasható, és nem a dallamok abszolút viszonyait jelezte, mint a mai, modern kottakép, hanem adott hangolású hangszeren a hang megszólalásához szükséges fogásokat, orgonatabulatúra esetében pedig az akkordokat. Bizonyos elemei a ma is használatos "continuo-kíséretben", a barokk zenében kialakult ún. "számozott basszus" lejegyzésében élnek tovább. A történelmi Magyarországon több tabulatúrás gyűjtemény maradt fenn, egyházi és világi dallamokkal, az együttes repertoárjában ezek közül sok szerepel is. A legismertebb tabulatúrás gyűjtemények hazánkban a Kájoni-, a Vietórisz- és a Lőcsei-kódexek, a leggyakrabban előadott és feldolgozott régi magyar dallamok nagy része is ezekből származik.