VALAHÁNY TÖRÖK BEJT, KIT MAGYAR NYELVRE FORDÍTOTTAK

 "Alem cicegi derer isen bir güle degmez,
 Sohbette güzel olmaz iken bir pula degmez."

 "Interpretatio quam in Iuliam retorsit"

 Ez széles világon mennyi virág vagyon,
 mindaz sem ér egy rózsát,
 Az oly vendégség is, kiben egy kegyes sincs,
 mindaz sem ér egy bapkát,
 Én is minden szűznél, ki ez világon él,
 feljebb tartom Juliát.

 "Bana geda diyenler, devletli haním yok mudur?
 Yoksa ben adem degil miyim, ya caním yok mudur?"

 "Interpretatio cum ornatu"

 Ti, kik szegénséget én szememre vettek,
 én hiszem, azt tudjátok,
 Hogy a vidám szemű s vékony szemöldökű
 kegyes rabja nem vagyok;
 S hogy ember sem vagyok, s lelkem is egy szál sincs,
 talám azt alítjátok?

 "Yine ebrularín kurmus kemani,
 Atar gamzin oku, canum nisani,
 Yoluna komusum ben cism i cani,
 Sever dilber beni, ben dahi ani."

 Ismét felvetette szemöldök íjébe
 szép szemének idegét,
 Kiből tüzes nyilat szívemre ő bocsát,
 lővén, mint feltett jegyét;
 De bár vesszen fejem, tudom, szeret éngem,
 szinte mint én személyét.

 "Nigara sende hatm olmus güzellik, tazelik, terlik,
 Beni bu gam bucaginda koyasin, bu mudur erlik?"

 Tebenned, Julia, mind világ csudája
 épen megtetszik: szépség,
 Ékesség, édesség, eszesség, szelédség,
 udvari gyönyörűség;
 De hogy búmban így hágysz, s csak még ingyen sem szánsz,
 az-é a jó emberség?

 "Beni cevriyle öldürse demem ol yara kanlidir,
 Helâl olsun ana kanim güzel [......] kanlidir."

 Ha nagy haragjában megöl is Julia,
 mégsem mondom gyilkosnak,
 Azért mert csak őtet, senki nem egyebet
 vallok én asszonyomnak,
 Mint örökös úr bír lelkemmel, ha rá sír,
 hogy véget nem vet búmnak.

 "Dedim ol sah güzele: var m'ola bir mah bedeli?
 Gül gibi güldü, dedi kim: ya ne sandin be deli?"

 Egykor szép Juliát látván, hogy ő magát
 szép tükörébe nézné,
 Kérdém: E világra ily szépséget másra
 Isten vallyon adott-é?
 Mosolga s felele: Ily szép ki lehetne
 -- mond --, megbolondultál-é?

 "Kimseler görmüs degildir tenden canín gittigin,
 Illa ben gözümle gördüm, iste canimdir giden."

 Mikoron kirepül lélek beteg testbűl,
 soha senki nem látta;
 De az én szerelmem, ki olyan, mint lelkem,
 hogy fejemet elhadta,
 Most szemem jól látta, de vélni sem tudta,
 hogy magát másnak ádta.

 "Dilber demis ki: mail olanlar belamüze
 Layik midir ki nail olalar cefamüze?"

 Egykor szép Julia magába így szóla
 -- mond --: Kik éngem szeretnek,
 Egyaránt való jót méltó-é, hogy azok
 mind fejenként végyenek?
 Nem, mert nem igazság, hanem a boldogság
 adassék már csak ennek!

 "I benim gül yüzlü yarim, dünyami zindan eyleme,
 Asigini tepeleyip kan üstüne kan eyleme.
 Vakit olur rakip gelir, düzersiniz sohbetini,
 Sakin ki sensin ol vakti, kollari divan eyleme."

 Rózsaszínű lelkem, én édes szerelmem,
 ne kösd meg világomot,
 Szánj éngem, rabodot, ki tűröm kínodot,
 nézd, kérlek, nyavalyámot,
 Más ölében ne dőlj, hanem inkább megölj,
 hogysem úgy többíts búmot!





 TIZENKETTŐDIK

 "az nótája Lucretia énekének"

 Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet
  gyönyörű virágokkal?
 Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal,
  sokszínű violákkal,
 Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek
  sokféle madárszókkal.

 Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek
  ifiakkal táncolnak,
 Jószavú gyermekek vígan énekelnek,
  mindenek vígan laknak,
 Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek,
  mintha megújulnának.

 Sőt még Cupido is mostan feltörlötte
  homlokán szőke haját,
 Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal
  röpül, víg kedvet mutat,
 Szerelmes táncokban kinek-kinek adván
  kezére szép mátkáját.

 Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom,
  ürülj minden gondoktól,
 Eléggé hordoztuk héában az sok bút,
  légyen már tőlünk távol,
 Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk,
  távozzunk bánatunktól!

 Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi
  inkább ifjú éltünket,
 Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában
  kiszólítnak bennünket?
 Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk,
  ő mindennel jól tehet.

 Aggasztaló bánat, búszerző szerelem
  távol légyen mitőlünk,
 Jó borokkal töltött aranyas pohárok
  járjanak miközöttünk,
 Mert ez napot Isten örvendetességre
  serkengeti fel nékünk!


 Marullus poéta azt deákul írta,
  ím, én penig magyarul,
 Jó lovam mellett való füven létemben
  fordítám meg deákbúl,
 Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal,
  távozván bánatimtúl.



 HARMINCKILENCEDIK
 HOGY JULIÁRA TALÁLA, ÍGY KÖSZÖNE NÉKI

 "az török "Gerekmez bu dünya sensiz" nótájára"

 Ez világ sem kell már nékem
 Nálad nélkül, szép szerelmem,
 Ki állasz most énmellettem;
 Egészséggel, édes lelkem!

 Én bús szívem vidámsága,
 Lelkem édes kívánsága,
 Te vagy minden boldogsága,
 Véled Isten áldomása.

 Én drágalátos palotám,
 Jó illatú, piros rózsám,
 Gyönyörű szép kis violám,
 Élj sokáig, szép Juliám!

 Feltámada napom fénye,
 Szemüldek fekete széne,
 Két szemem világos fénye,
 Élj, élj, életem reménye!

 Szerelmedben meggyúlt szívem
 Csak tégedet óhajt lelkem,
 Én szívem, lelkem, szerelmem,
 Idvöz légy, én fejedelmem!

 Juliámra hogy találék,
 Örömemben így köszenék,
 Térdet-fejet néki hajték,
 Kin ő csak elmosolyodék.




 ÖTVENNYOLCADIK

 VIDENS JULIAM NEC ORATIONE NEC RATIONE IN SUI AMOREM INFLAMMARI
 POSSE, QUESTUBUS MISER CAELUM, TERRAS ET MARIA IMPLET, POLLICENS
 INDIGNABUNDUS SE NULLUM CARMEN JULIAE GRATIA DEINCEPS CANTATURUM


 Óh, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
  csillagok palotája,
 Szép zölddel béborult, virágokkal újult
  jó illatú föld tája,
 Csudákat nevelő, gályákat viselő
  nagy tenger morotvája!

 Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken
  bujdosva nyavalyognom,
 Szörnyű havasokon fene párduc módon
  kietlenben bolyognom,
 Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
  holtig csak nyomorognom?

 Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
  mi haszon, hogy béjárom?
 Emberek nem lakta földön ily régolta
  mi jutalmamat várom?
 Ha mindenütt éget szerelem éngemet,
  mind búm, kínom csak károm.

 Sokszor vadászással, szép madarászással
  én mind csak azon voltam,
 Hogy nagy szerelmemet, ki forral éngemet,
  szívemben mint megoltsam,
 De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem,
  mert inkább égtem, gyúltam.

 Mert valahol járok s valamit csinálok,
  elmémbe mind ott forog
 Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
  lelkem érte forr, buzog,
 Valahová nézek, úgy tetszik szememnek,
  hogy mind előttem mozog.

 Noha felmetszette szívem közepette
  Cupido néki képét
 Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével,
  de mégis szép személyét
 Nézni elűz éngem, noha nyilván érzem,
  hogy csak vallom gyötrelmét.

 Más kegyes is éngem szeret, de én őt nem,
  noha követ nagy híven,
 Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen,
  csak Juliára éppen
 Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett,
  hogy senki szebb ne légyen.

 Óh, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt
  igen hamis szerelem!
 Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
  utánam szerelmesen?
 S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz éngem,
  aki megnyerhetetlen?

 De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
  kételen kell engednem,
 Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél
  mert Juliának éngem,
 Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna,
  oly örömest viselem.

 Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe
  magát akartva üti,
 Nem gondolván véle, hogy gyertyaláng heve
  meg is égeti, süti,
 Szívem is ekképpen Julia szenében
  magát örömest fűti.

 Hatalmas szemei, haragos beszédi
  éngem noha vesztenek,
 De minden szépségnél, minden szerelemnél
  mégis inkább tetszenek,
 Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz,
  hogy tart számkivetettnek.

 De ám akár medgyen vélem bár szerelem,
  szabad légyen már véle,
 Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
  hogy amint felmetszette
 Juliát szívemben, szinte úgy versemben
  is tessék meg szép képe.

 Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl
  Julia szerelmétűl,
 Jó hamar lovakért járván Erdély földét
  nem nagy fáradság nélkül,
 Ezt öszverendelém, többé nem említvén
  Juliát immár versül.



 EX PSALMO 42.

 Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett
 Hegyeken-völgyeken széllyel mind kergetett,
 Rí, léh, s alig vehet szegény lélegzetet,
 Keres kútfejeket,

 Úgy keres, Úr Isten, lelkem most tégedet,
 Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,
 Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,
 Mint forrásfejedet.

 Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
 Italom csak méreg keserű könyvemtűl,
 Midőn ily szót hallok én ellenségimtűl,
 Kiben lelkem elhűl,

 Mond: Te számkivetett, nyavalyás megomlott,
 Amaz reménletted Istened most holott?
 Tőled immár régen talám elhasomlott,
 Hogy vagy ilyen romlott.

 Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletembe,
 Hogy kevély ellenség azt veti szemembe,
 Kin elkeseredem, s ottan jut eszembe,
 Mint éltem helyembe,

 Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással,
 Templomodba mentem szentelő áldással,
 Szinte az ajtódig, sok szép hangossággal,
 Oly nagy méltósággal.

 De te mindazáltal, szomjú lelkem, ne félj,
 Sőt régi Uradban minden ellen remélj,
 Bízván kegyelmében, higgy, és csendesen élj,
 Gonoszt hozzá ne vélj,

 Mert meg megtéríti régi szerencsédet,
 Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,
 Tél után tavasszal mint az szép kerteket,
 Megáldja fejedet.

 Kiért mondasz te is néki dicséretet,
 Mint egy fülemile sok szép énekeket,
 Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,
 Nyeljek sok bút s mérget,

 Csak légyen korosként lelkével mellettem,
 Hogy fájdalmam miatt ne vésszen életem,
 Mint Jordán és Hermon, fogyhatatlan hitem,
 Légyen erős lelkem!

 Mert ha tenger búsul parancsolatjára,
 Hát rám is ő ereszt bút, bűnös fiára,
 Támaszkodom azért jóakaratjára,
 Mint atyám karjára,

 Főképpen, hogy tudom, már hogy nemsokára
 Megkönyörül rajtam az bosszúságára,
 Azki járt életem vesztére s kárára,
 Szégyenvallására.

 Kiért áldom őtet, erős kősziklámot,
 Csak ne hágyja fogyni el bizodalmamot,
 Mikor bosszontással gyújtják nyavalyámot,
 Mint olajjal lángot,

 Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem,
 Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,
 Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,
 Kész volnék holt lennem.

 No azért elbágyadt lelkem, te ne búsulj,
 Buzgó imádsággal sőt Uradra burulj,
 Erős reménséggel csak őhozzá szorulj,
 Tőle el ne fordulj!




 HARMINCHARMADIK
 KIBEN BŰNE BOCSÁNATÁÉRT KÖNYÖRGETT AKKOR, HOGY HÁZASODNI SZÁNDÉKOZOTT

 Balassi Bálint nevére. Az nótája: "Bánja az Úr Isten""

 Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
 Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
 Töröld el rútságát, minden álnokságát,
  könnyebbíts lelkem terhét!

 Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
 Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
 Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,
  akar esni kétségben.

 Látja magán való szántalan nagy sok jódat,
 Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urát,
 Háládatlanságát látván hamis voltát,
  ugyan szégyenli magát.

 Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
 De bűnei miatt nem mér elődben menni,
 Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,
  színed igen rettegi.

 Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
 Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
 Vagy alázatosan, méltó haragodban
  tégedet engeszteljen.

 Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
 Véled ijesztgeti, kétségre sietteti,
 Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz,
  magát Pokolra ejti.

 Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
 Mondván: Vajha az Úr hozzá venne éngemet,
 Bizony kedvét lelném, mert őtet követném,
  mint édes Istenemet!

 Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
 Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
 Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
  szép magasztalásokkal.

 Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
 Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
 Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
  magát reád bocsátja.

 Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
 Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
 Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal
  kér fejének kegyelmet.

 Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
 Azmennél több vétke néki megengedtetik,
 Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben
  te irgalmad tündöklik.

 No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
 Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
 De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
  mert vagy mindenek ura.

 Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
 Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
 Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad,
  igen irgalmas úr ez.

 Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
 Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
 Áldott az ő neve örökké mennyekbe,
  ki már megkegyelmeze.

 Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
 Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
 Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván,
  tusakodván ördöggel.



 EGY KATONAÉNEK, IN LAUDEM CONFINIORUM

 Az "Csak búbánat" nótájára

 Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
  szebb dolog az végeknél?
 Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
  kivel ember ugyan él;
 Mező jó illatot, az ég szép harmatot
  ád, ki kedves mindennél.

 Ellenség hírére vitézeknek szíve
  gyakorta ott felbuzdul,
 Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is
  vitéz próbálni indul,
 Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
  homlokán vér lecsordul.

 Veres zászlók alatt lobogós kopiát
  vitézek ott viselik,
 Roppant sereg előtt távol az sík mezőt
  széllyel nyargalják, nézik;
 Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
  forgókkal szép mindenik.

 Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
  hogyha trombita riadt,
 Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,
  nyugszik reggel, hol virradt,
 Midőn éjten-éjjel csataviseléssel
  mindenik lankadt s fáradt.

 Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
  ők mindent hátra hadnak,
 Emberségről példát, vitézségről formát
  mindeneknek ők adnak,
 Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,
  vagdalkoznak, futtatnak.

 Ellenséget látván örömmel kiáltván
  ők kopiákot törnek,
 S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
  szólítatlan megtérnek,
 Sok vérben fertezvén arcul reá térvén
  űzőt sokszor megvernek.

 Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
  sétáló palotájok,
 Az utaknak lese, kemény harcok helye
  tanuló oskolájok,
 Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
  s fáradtság múlatságok.

 Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
  mert ők fejeket szednek,
 Viadalhelyeken véresen, sebesen,
  halva sokan feküsznek,
 Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
  vitézül holt testeknek.

 Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
  dicséretes serege!
 Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
  mindeneknél jó neve,
 Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
  áldjon Isten mezőkbe!



 VALEDICIT PATRIAE, ANICIS IISQUE OMNIBUS QUAE HABUIT CARISSIMA

 Ad notam: "Minden állat dicsér, Úr Isten tégedet" etc.

 Óh, én édes hazám, te jó Magyarország,
 Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
 Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
 Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

 Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
 Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
 Régi vitézséghez dolgotokot veti,
 Istennek ajánlva légyetek immár ti!

 Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
 Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
 Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
 Adassék egészség már mindnyájatoknak!

 Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
 Katonatalálmány, újforma ékesség,
 Seregben tündöklő és fénlő frissesség,
 Éntűlem s Istentűl légyen már békesség!

 Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
 S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
 Maradjon nálatok jó emlékezetem,
 Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

 Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező,
 S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
 Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
 Légyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!

 Igaz atyámfia s meghitt jóbarátim,
 Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
 Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
 Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

 Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
 És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
 Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
 Isten s jó szerelem maradjon véletek!

 Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
 Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
 Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
 Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.